A Délvidéki bringatúra első részét itt olvashattátok, a kirándulás története most folytatódik...

Magyarkanizsa előtt kupaktanács. Merre tovább, bánáti vagy bácskai oldalon haladjunk? Úgy döntünk, céltudatosak leszünk és tartjuk magunkat az eredeti tervekhez, miszerint 4 nap alatt eljutunk a tokaji aszú eredeti hazájába és megkóstoljuk, mivé lettek Mátyás király kedvenc borai, majd visszatekerünk Szabadkára.
Irány az Aracsi Pusztatemplom. Szabadkától 110 kilométernyi tekerés után megérkezünk a pusztába. A romtemplom látványa messziről sejteti, hogy egy újabb csoda vár ránk. A látvány hihetetlen, még Laci is érzi, hogy most illő befognia a száját.

Azt hiszem, mindenki eltikkadt. Menjünk Muzslyára, aludjunk egy nagyot!

Reggeli után még kacérkodunk a gondolattal, hogy megtekintjük Európa legnagyobb sivatagát, de mivel ez 200 kilométerrel hosszabbítaná meg az eredeti útvonalunkat, egyöntetűen leszavazzuk. Irány a Tarcal-hegység, azaz mai nevén a Fruška Gora. Az útvonaltervezés kicsit körülményes, át kell kelnünk a Tiszán és a Dunán, de időnk és térképészünk van, aggodalomra semmi ok. Persze a forgalmas utakat el kell kerülnünk, így némi kóválygás után érkezünk meg Szerémségbe. És végre előttünk magasodik a Tarcal-hegység, aminek a megmászása igazi délutáni program.

A lányok lemondanak az élményről, hűsölnek egyet, míg Lacival feltekerünk Popovicára. Itt még fél órát tekergünk, élvezzük a csodás kilátást és a jó levegőt, majd jöhet az ereszkedés. Az úton semmi forgalom, sebességkorlátozásról még nem is hallottunk, bár az öngyilkosság kicsit túlzás.
A lányokat ott találjuk, ahol hagytuk, ez nagy öröm, ugyanis Ági nagymamája élveboncolást ígért, ha nem vigyázok az unokájára. Belcsényre indulunk, ma éjjeli szállásunkra.

Itt szürkületig megtekintjük a Spitzer kastélyt, amely talán a Délvidék legszebb kastélya. Sajnos romos állapotban van, de a belterét is szemügyre vehetjük, ahol turul madár fogad bennünket. Vacsora gyanánt pedig elfogyasztunk egy-egy burekot. A nem-vajdasági ismerőseim kivétel nélkül burek-függők, ami szerintük vajdasági joghurttal valami fenséges. Hát jó, valóban finom, kalóriás és relatív kulturáltan fogyasztható akár egy padon ülve is. Laci persze leeszi magát, aminek köszönhetően egy méretes zsírfolt éktelenkedett a nadrágja elülső részén a következő két napban. De csak nekünk volt kellemetlen, őt nem zavarta.

Az estét egy-egy finom szerémségi vörösborral zártuk, de nem maradt energiánk a szerémi bor legendáját élesztgetni. Reggelig durmolás, nehéz ébredés, szedelőzködés, indulás... Komppal kelünk át a Dunán, így nem kell visszamennünk Újvidékre és nem kell átkelnünk Horvátországba. A komp ráadásul ingyenes a biciklisek számára. Meg sem állunk Bács váráig, ahol csendes, nyugodt környezetben járjuk be a várromot. Kellemes délutáni szieszta után indulunk Gombosra, esti szállásunkra.

Némi helyi segítséggel bejelöltünk a térképen egy rövidebb utat, ami egy csatorna partján vezet. A nyári út járható, bal oldalon a csatorna és a nád, jobbról erdő. Árnyékban tekerhetünk, ideális. Az öröm nem tart sokáig, ugyanis másfél-két centis rovarok felhőbe rendeződve támadnak. Nem értem, mit akarnak és mik ezek, de kiverik a szemeinket, telerakodik velük a ruhánk, lepik az arcunkat. A lányok pánikban, Laci menekül, elesik. Röhögnék, ha lenne kedvem és nem félnék, hogy lenyelek 5-10 darabot.
Kiérünk az útra és ahogy jöttek, úgy el is tűntek. Lacit 10 éve ismerem, de először vallja be, hogy valamitől félt: „Komám, nézd már meg, hogy foltos-e a nadrágom hátul is!”
Gomboson a lányok nagyon finom vacsorát készítenek. Csak ülünk, hosszasan beszélgetünk. Kellemes telik az utolsó közös esténk.
Az utolsó napra csak Zombor csodás óvárosának a megtekintését terveztük. Valóban gyönyörű, hangulatos város. Egy órányi városnézés után Topolya felé vesszük az irányt. Itt válnak el útjaink, ők Szabadkára tartanak a vasútállomásra, én a szülőfalumba megyek.
Idén nyáron folyt. köv. A Délvidék elég értéket rejt ahhoz, hogy 20 év múlva is újat mutasson mindannyiunknak.