Munkaügyben jártam Párizsban (ezt a blogot Facebookon-n követők mondjuk már biztos kiszúrták), és ha már ott voltam, akkor maradtam: a hétvégén "anyukációra" mentem. Mert bár nagyon szeretem a családomat (és az idei év utazásai kifejezetten jól sikerültek), de úgy éreztem: most már kijár nekem pár nap, amikor senkihez és semmihez nem kell alkalmazkodnom. Akkor és annyi ideig reggelizhetek, amikor és ameddig akarok, annyiszor cserélek objektívet, ahányszor akarok, arra megyek, amerre akarok, akkor vacsorázok, amikor akarok (ja és ott, ahol akarok). Az időjárás mondjuk nem volt túl kegyes  (= péntek délutántól a vasárnapi reptérre indulásig szinte folyamatosan esett az eső), de engem ez sem akadályozott meg abban, hogy kipihenjem magam (=egész nap fel-alá sétáljak a francia fővárosban) és élvezzem, hogy senki sem szól hozzám.

Az eső elleni védekezésként (az esernyő mellett) azt találtam ki, hogy időről-időre betértem egy templomba. Párizsban összesen 197 templom található (melyből 37-t hívnak Notre Dame-nak....), szóval van választék. A Da Vinci-kód rajongóknak kötelező St Sulpice, a Pantheon mellett álló, Párizs védőszentjének ereklyéjét őrző St Etienne és Szajna bal partjának legöregebb temploma, a St Séverin mind-mind kiváló menedék a szűnni nem akaró eső ellen (belépőjegy egyikbe sincsen!). 
A templom mellett azonban a "kötelezőkkel" ezúttal kevesebb időt töltöttem, inkább olyan dolgokat néztem meg, amelyek nem feltétlenül szerepelnek egy klasszikus párizsi hétvége programjában.

Az egyik célpontom a Canal St Martin volt: a 4,6 km hosszú csatorna a Canal de l'Ourcq-t köti össze a Szajnával. A csatorna építése Napóleon egy rendelete után 1802-ben kezdődött, és egészen 1825-ig tartott. Az építkezés célja elsősorban az volt, hogy Párizst újabb vízkészlettel lássák el, de a csatornahajókkal a közlekedés és az áruszállítás is új útvonalat kapott. A 19. század közepén a csatorna egy részét le is fedték. Teljes hosszán 9 zsilip van: a menetrend szerinti kirándulóhajókkal a föld alatti szakasz is bejárható. A nyitott rész mentén hangulatos éttermek, vidám kávézók sorakoznak, a hidakról kirándulók nézik végig a hajók zsilipelését, a hidak kinyitását-becsukását.

A Petite Ceinture-t nagyjából azóta szeretném bejárni, hogy munkaügyben évente Párizsba repülök. Mindig a közelében voltunk, de valahogy úgy alakult, hogy a sétaút viszonylag korai zárása és a francia főváros megannyi felfedeznivalója miatt sosem jutott rá idő. A Petite Ceinture (=kis öv) Párizst körbeölelő vasútvonal volt, mely a 2. császárság ideje alatt épült. Utasforgalom 1934-ig, áruszállítás a 60-as évekig zajlott rajta. A vasútvonal bezárása után a természet visszavette az uralmat: benőtte a növényzet, újra megjelentek a madarak és kisebb állatok. A teljes gyűrűből mostanra 3 részt nyitottak meg egyfajta városi parkként, sétaútvonalként. Én a 15. kerületi szakaszt jártam végig a Parc André-Citroën és a Parc Georges Brassens között. Itt valaha a Citroën gyár munkásai jártak munkába, meg pesze az alkatrészek, alapanyagok is vasúton érkeztek. Igyekeztek úgy létrehozni a sétautat, hogy a természetet minimálisan zavarják - a fapallókkal lefedett sínek mellett például nincs éjszakai világítás, sehol sincs térkő, beton pedig még annyi sem. A kirándulók lépten-nyomon tájékoztató táblákba botlanak, melyeken nem csak a Petite Ceinture történetéről, hanem a vasútvonalon újra megtelepedő növényekről, bogarakról, madarakról is olvashatnak.